1934-ig tornán egyetlen mérkőzést sem vesztett, de 1935-ben a holland Max Euwe elhódította tőle a címet. Az 1937-ben rendezett visszavágót Aljechin nyerte, és 1946-ban bekövetkezett haláláig világbajnok maradt. A második világháború kitörése után, csaknem ötvenévesen, önkéntes szanitécként belépett a francia hadseregbe, az 1940-es összeomlás után nem tudott külföldre menekülni. A következő években a németek által megszállt Európában több versenyen indult, majd 1943-ban Spanyolországba utazott. Nevével különböző antiszemita iratokat terjesztettek, amelyekben ellenfeleit "degenerált kommunista zsidóknak" minősítették; Aljechin következetesen tagadta, hogy ezek szerzője ő lett volna. A háború végén az egyébként is megromlott egészségű nagymestert a sakktársadalom kiközösítette, sokak szerint azért, hogy ne szállhasson ismét harcba a világbajnoki címért. Aljechin igen szerény körülmények között élt Portugáliában, főleg sakkoktatásból, mélységesen lesújtotta, hogy 1946-ban az amerikai versenyzők tiltakozása miatt nem fogadták el nevezését a nagy londoni sakkversenyre.
Három év múlva Szentpétervárra költözött, ahol jogi tanulmányai mellett a Szentpétervári Sakkegyesületet látogatta. Első nagy tornáján, 1914-ben harmadik helyen végzett két világbajnok, Lasker és Capablanca mögött, amiért II. Miklós cártól megkapta a "nagymester" címet. Az első világháború kitörése egy Mannheimben megrendezett versenyen érte, s a németek minden ellenséges országból érkezett résztvevőt, így az oroszokat is internáltak. 1914 szeptemberében szabadult, hazatérve beállt az orosz hadsereg vöröskeresztes hadosztályába. A sebesültek megmentése során ő maga is súlyosan megsebesült, bátorsága miatt Szent György-rendet és Szent Szaniszló-rendet kapott. A polgárháború idején, 1919-ben Odesszában a Cseka letartóztatta, feje fölött lebegett a halálos ítélet réme, de miután kiderült személyazonossága, szabadon engedték. 1920-ban rövid ideig tolmácsként dolgozott a Kominternben, ugyanis folyékonyan beszélt franciául, németül és angolul. Visszatért a versenyzéshez, a moszkvai bajnokságot pontvesztés nélkül nyerte meg, majd 1920 őszén első lett az Összoroszországi Sakkolimpián, amelyet később az első szovjet sakkbajnokságnak minősítettek.
Aljechin és az amerikai Isaac Kashdan küzdelme 1932-ben A második világháború kitörése után, csaknem ötvenévesen, önkéntes szanitécként belépett a francia hadseregbe, az 1940-es összeomlás után nem tudott külföldre menekülni. A következő években a németek által megszállt Európában több versenyen indult, majd 1943-ban Spanyolországba utazott. Nevével különböző antiszemita iratokat terjesztettek, amelyekben ellenfeleit "degenerált kommunista zsidóknak" minősítették; Aljechin következetesen tagadta, hogy ezek szerzője ő lett volna. A háború végén az egyébként is megromlott egészségű nagymestert a sakktársadalom kiközösítette, sokak szerint azért, hogy ne szállhasson ismét harcba a világbajnoki címért. Aljechin igen szerény körülmények között élt Portugáliában, főleg sakkoktatásból, mélységesen lesújtotta, hogy 1946-ban az amerikai versenyzők tiltakozása miatt nem fogadták el nevezését a nagy londoni sakkversenyre. A Nemzetközi Sakkszövetség végül beleegyezett, hogy a szovjet Mihail Botvinnik ellen a világbajnoki címet eldöntő mérkőzést vívjon, de erre nem került sor.
A sebesültek mentése során ő maga is súlyosan megsebesült, bátorsága miatt Szent György- és Szent Szaniszló-rendet kapott. A polgárháború idején, 1919-ben Odesszában a Cseka letartóztatta, feje fölött lebegett a halálos ítélet réme, de miután kiderült személyazonossága, szabadon engedték. 1920-ban rövid ideig tolmácsként dolgozott a Kominternben, mert folyékonyan beszélt franciául, németül és angolul. Visszatért a versenyzéshez, a moszkvai bajnokságot pontvesztés nélkül nyerte meg, majd 1920 őszén első lett az Összoroszországi Sakkolimpián, amelyet később az első szovjet sakkbajnokságnak minősítettek. 1921 tavaszán svájci feleségével Nyugatra utazhatott, és soha nem tért vissza. Emigrációja első állomása Berlin volt, de hamarosan Párizsba költözött, 1927-ben megkapta a francia állampolgárságot. A Sorbonne jogi karán tanult, közben sorra nyerte a versenyeket. Legfőbb célja az volt, hogy előteremtse azt a tízezer dollárt, amelyet a világbajnok Raúl Capablanca feltételei szerint kihívójának a mérkőzés előtt letétbe kellett helyeznie.
Alekszandr Alekszandrovics Aljechin (orosz betűkkel: Алекса́ндр Алекса́ндрович Але́хин; a családnév korábban gyakran előfordult Aljohin [Алёхин] formában is; franciásan: Alexandre Alekhine; Moszkva, 1892. október 31. – Estoril, 1946. március 24. ) orosz sakkozó, nagymester, a negyedik sakkvilágbajnok, aki Franciaországban töltötte felnőtt élete jó részét, ahová 1921-ben emigrált. (Francia állampolgárságot 1927-ben kapott, három nappal azelőtt, hogy világbajnok lett). 1927 és 1935, majd 1937 és 1946 között volt világbajnok. Aljechin Moszkvában született, hétéves korában tanult meg sakkozni, és fejlődését az első pillanattól kezdve a tudományos módszeresség jellemezte. A sakkjátékot mindig művészetnek tartotta, a kombinációkban rejlő esztétikai szépségre vágyott. Alaposan elemzett, soha nem rejtette véka alá, ha az állásban ellenfele kihagyott egy-egy jobb lehetőséget. Az 1924-es és az 1927-es New York-i tornákról írott könyve máig is időt álló remekművek. Kevesen hittek abban, hogy 1927-ben legyőzheti Capablancát, hiszen a páros mérkőzés előtt még egyszer sem tudta őt megadásra kényszeríteni.
rgcrow.com, 2024